Idén, életemben először, 2026-ban részt vehettem Bertalan atya és Erika tanárnő szervezésében a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium zarándoklatán, amely a 37. Mladifestre vezetett. A rendezvény mottója az Ad Fontem – Vissza a forráshoz – volt, és már a címéből éreztem, hogy azok, akik ide érkeznek, valami mélyre szomjaznak: Krisztusra. Tudtam, hogy ez az út különleges élményeket tartogat majd számomra.

Július 31-én hajnalban, öt órakor indultunk útnak Bosznia-Hercegovina felé. Az utazás beszélgetéssel és imával telt, és már a határátkelésnél megtapasztaltuk az ima erejét: a bosnyák határőrök gyorsan és minden probléma nélkül átengedtek minket, amely a tavalyi zarándokok szerint is elképesztően ritka dolognak számít. Aznap éjjel, megérkezésünk után több zarándokkal együtt felmentünk a Jelenések hegyére, ahol különleges alkalom várt ránk: az egyik látnoknak éppen ezen a napon volt látomása. Több ezer ember áhítattal várta, mit üzen a Szűzanya számunkra, a Mladifest résztvevőinek. Számomra ez a pillanat felejthetetlen volt. Egy apró személyes csodát is átéltem: amikor imámban elgyengültem, felnéztem az égre, és egy hullócsillagot láttam. Úgy éreztem, a Szűzanya üzen nekem: kitartás, veled vagyok!

Másnap a Cenacolo közösséget kerestük fel. Olyan fiatalok élnek ott, akik komoly nehézségekkel küzdenek, de Krisztusba kapaszkodva, kemény munkával és imával próbálnak új életet építeni. Tanúságtételük mélyen megérintett, hiszen ők is olyanok, mint mi, sokszor ugyanazokat a terheket cipelték, mint amit mi is átéltünk vagy átélünk. Renáta tanárnő pedig horvátról fordította számunkra sokszor szívszorító szavaikat.

A Mladifest programjai minden nap 16 órakor kezdődtek tanúságtételekkel, majd hat órakor egyórás rózsafüzérrel folytatódtak. Este hétkor következett a szentmise, amely felemelő élmény volt: hetvenezer fiatal, több száz pap, rengeteg ország zászlaja – mind Krisztusért gyűltünk össze. Jó volt látni, hogy az Egyháznak van jövője és reménye. A szentmise után elmélkedés és szentségimádás következett, majd a személyes kedvencem: a hatalmas utcabál, ahol a fiatalok együtt táncoltak, énekeltek, dicsőítettek és beszélgettek.

A harmadik napon felmentünk a Krizevacra, ahol végigjártuk a keresztutat. Tanáraink egy külön füzetet készítettek a zarándoklatra, benne saját elmélkedéseikkel. Megható volt a tanáraim szavait a kezemben tartani, tudva, hogy ők is ugyanazon az úton járnak, és hitükkel minket is erősítenek. A kereszthez felérve sokunk arcán láttam a hálát, hiszen mindannyian valami szándékkal járultunk Jézus elé, és úgy éreztük, hogy itt, közel hozzá, átalakított bennünket.

Ezen a napon este különleges lelki élményben volt részünk: a gyertyás kereszthódolat csendje és fénye olyan mély békét hozott, amelyet nehéz szavakba önteni. Ahogy a kereszt előtt sorra elcsendesedtek az emberek, és a gyertyák fénye lassan megvilágította az arcokat, mindenki érezte: Krisztus valóban jelen van közöttünk.

A negyedik naptól a lelki programok mellett a testi felüdülés is helyet kapott: ellátogattunk a bosnyák tengerpartra, Neumba. Útközben gyönyörű tájakat láttunk, és Berci atya sok érdekes történettel gazdagította az utat – például arról, hogyan jutott Bosznia-Hercegovina csupán egy 20 kilométeres tengerparti szakaszhoz. A tengerparton fürödtünk, élveztük a balkáni emberek közvetlenségét és lazaságát.

Az ötödik napon Mostarba utaztunk, Bosznia-Hercegovina egyik legfontosabb városába. Meglátogattuk a helyi ferences közösség templomát majd megnéztük az öreg hidat, bejártam egy mecsetet, ahol muzulmán imát hallgathattam, alkudoztunk a bazárban, és a folyóhoz is lementünk. Igazi kultúrsokk volt: teljesen más világ, mint amit Európában megszoktunk. Szabadabb, boldogabb emberek sokszor még úgyis, hogy szinte semmilyük sincs – megható volt ezt látni.

A hatodik napon ellátogattunk a Kravica‑vízeséshez, amely Hercegovina egyik legszebb látványossága. A zuhatag ereje, a víz permete és a körülötte elterülő zöld növényzet olyan kontrasztot adott a lelki programokhoz, amely még inkább kiemelte a hét teljességét. A vízesésnél mindenki felszabadult, nevettünk, fotóztunk, strandoltunk a hideg vízben és élveztük, hogy a teremtett világ szépsége is Istenhez emel.

A hetedik nap fakultatív volt: aki akarta, hajnalban felmehetett a Krizevac-hegyre a záró szentmisére, amelyet hajnali 5 órakor tartottak. Voltak olyanok is közülünk, akik fent aludtak a hegyen, ezzel a csendes elvonulással még közelebb akartak kerülni Istenhez. -ahogy láttam rajtuk, ez sikerült. A hegy csendje, a lassan derengő fény és az imádság mélysége olyan atmoszférát teremtett, amelyben mindenki érezhette: itt a lélek valóban találkozik Istennel. Mi többen inkább később indultunk, és a Jelenések hegyén adtunk hálát a Szűzanyának az egész hétért.

Az egyik este részt vettünk a körmeneten a Szűzanya szobrával, amely a Mladifest egyik legmeghatóbb pillanata volt. A lassú léptek, az énekek, a közösség együtt lélegző mozdulatai mind azt sugallták: itt mindenki ugyanazt keresi, függetlenül a nemzetiségtől – vigaszt, reményt, kapaszkodót. A szobor jelenléte egyszerre volt ünnepélyes és bensőséges, mintha a menet minden tagját személyesen kísérné.

Az utolsó napon, augusztus 8-án fájó szívvel búcsút vettünk Medugorjétól. Aznap reggel Renáta és Erika tanárnő egymástól függetlenül rám néztek és ezt mondták: „Szerintem te még nem akarsz hazamenni, Barni!” Reggel hatkor indultunk haza, és délután fél öt körül érkeztünk meg. A buszon tovább énekeltünk, imádkoztunk, beszélgettünk, és Erika tanárnő kézzel készült ajándékokkal lepett meg minket.

Ez az út életre szóló emlék marad. Fejlődött a nyelvtudásom, új barátságokat kötöttem, más nemzeteket ismertem meg, és választ kaptam több lelki kérdésemre. A Jóisten megerősített bizonyos dolgokban, új szívet és értékrendet adott. Hálás vagyok Berci atyának a lelki vezetésért, a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatásáért és a gondoskodásért és humoráért; Erika tanárnőnek a fáradhatatlan szervezésért, amit egy egész éven át fáradtságot nem ismerve folytatott; Renáta tanárnőnek a fordításokért, amelyet elképesztő élmény volt hallgatni; Margó tanárnőnek a kíséretért, Ildikó néninek, a gazdasági vezetőnknek pedig az anyagi dolgokról való gondoskodásért. És minden zarándoktársamnak köszönöm azt, hogy egy hét alatt szinte már családdá váltunk. Volt, hogy együtt sírtunk, máskor együtt nevettünk, de mindig ott voltunk egymásnak.

Medugorjét mindenkinek receptre írnám fel: itt az ember választ kap a kérdéseire, új kultúrát és életfelfogást tanul, és olyan emberekkel találkozik, akik formálják és gazdagítják. Engem visszahív oda a Szűzanya, és kívánom mindenkinek, hogy élje ezt egyszer meg. Mert aki egyszer elmegy Medugorjéba, az más emberként tér haza, és újra visszavágyik oda.

Kalmár Barnabás

A teljes galéria, sok képpel, videóval ide kattintva tekinthető meg.