Ünnepélyesség, családiasság, emelkedettség. Talán ezek azok a szavak, amelyek minden évben jellemzik iskolánk szalagavató ünnepségét. Hála Istennek és végzőseinknek, idén sem volt ez másképp. A szalagavató első fele ünnepélyesebb: az iskolazászló és végzőseink bevonulása után először Bertalan igazgató atya mondta el beszédét:

“Melegen öltözz fel, mielőtt elindulsz otthonról! Vigyél magaddal sálat és sapkát! Jó esetben ezeket mondatokat már sokszor hallottátok, mielőtt elindultatok volna otthonról, kedves végzős diákjaink, főleg ilyen kellemes időben, mint a ma esti. Praktikus jótanácsok ezek, de egy-egy ilyen mondatban sokkal több van, mint időjárás előrejelzés, vagy öltözködési tanácsadás, outfit-check. Ezekben a mondatokban ott van a gondoskodás, az odafigyelés rád és egymásra. Mert a lényeg nem a sapkán, nem a sálon van, hanem azon, hogy ne fázz meg, egészséges legyél, védve legyél a hideg ellen. Hétköznapi, egyszerű mondatok, de mégis ott van bennük egy szülőnek, egy olyan embernek a gondoskodása, aki szeret téged.

Szent Norbert, iskolánk védőszentje, a Premontrei Rend megalapítója, nem sokkal azután, hogy az első szerzetesek 905 évvel ezelőtt letették a fogadalmaikat Szent Ágoston életszabályaira, egy látomást kapott az Istentől. Ebben Szűz Mária átadta neki azt a fehér ruhát, amelyet mind a mai napig viselünk mi, premontrei szerzetesek. Ennek a ruhának pedig egy külön eleme az skapuláré, kötényszerű ruha, amely különösen is az Istennek ezt a gondoskodását fejezi ki. Szép, hogy az Isten elindította Norbertet és első követőit egy úton, de az Isten nem hagy bennünket egyedül poroszkálni rajta – gondoskodik rólunk, felruház minket, hogy védjen az élet viszontagságaitól. Ezt jelképezi ez a fehér ruhadarab, amelyet minden premontrei a vállán visel. Hogy az Isten mennyei édesanyát is adott nekünk, aki gondoskodik rólunk.

Kedves végzős diákjaink! Ma mi nem húzunk a fejetekre skapulárét, fehér ruhadarabot, amely ezt a gondoskodást jelképezi. Egy kis kék szalagot kapsz, amelyet a kabátodon, ruhádon, táskádon fogsz viselni. De ebben a kis szalagban ott van iskolád, tanáraid, lelkiatyáid, szüleid gondoskodása, hogy nem hagyunk csak úgy kint a hidegben egyedül, magadra hagyva csatangolni. Ahogy a szalagodon olvashatod a premontrei feliratot, ennek a nagycsaládnak a gondoskodása elkísér téged. Nem csak mi, akik néha rádszólunk az iskolafolyosón vagy otthon, hogy vedd fel a sáladat, sapkádat, mielőtt kimész a hóesésbe. Ott van mindazok imádsága, gondoskodása, élettapasztalata, akik már a mennyországból vagy a tablókról néznek rád – egykori premós atyák, tanárok és diákok. Ebben a kis szalagban benne van iskolánk elmúlt 253 évének tapasztalata, szeretete, imádsága és gondoskodása. Mikor feltűzöd a kabátodra, táskádra, mindig ez jusson eszedbe: az Isten mindig küld melléd olyan jószándékú embereket, akik gondoskodnak rólad, nem felejtenek el téged, elkísérnek az életed útján, legyen akármilyen hóvihar vagy égszakadás-földindulás.

Kedves mindannyian! A Bibliában, Sirák fia könyvében olvassuk: „Jók az Úr művei mind egy szálig, és minden szükségletről idejében gondoskodik.” Nem lehet azt mondani: „Ez rosszabb amannál!” mert mindegyik beválik a maga idejében. Most tehát teljes szívvel és szájjal dicsérjétek és áldjátok az Úr nevét! A ti szívetekben, és mieinkben is talán hasonló gondolatok vannak most – az Isten mindannyiunkról gondoskodik, még ha nem is mindig tűnik úgy. “Minden beválik a maga idejében”. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy tudjuk teljes szívvel és teliszájjal hálát adni az Istennek, szüleidnek, családtagjaidnak, barátaidnak, tanáraidnak, osztálytársaidnak és mindenkinek, akik által az Isten eddig gondoskodott, és ezután is gondoskodni fog rólad. Mert az a szalag, amely ezt a gondoskodást jelképezi, nagyjából egy fél évig lesz része az “outfitednek”. Mi pedig bízunk abban, hogy ezután gondoskodásunk és szeretetünk a gondolkodásmódodban, hitedben, tudásodban és szívedben él tovább, amely egész életedben elkísér téged az élet napos oldalán, de akár ilyen zimankós időben is. Köszönöm a türelmet, hogy meghallgattak.”

A beszéd után a jelenlévők diákjaink, Kalmár Barnabás szavalatát és Gyarmati Adél énekét hallgatták meg, majd a végzősök nevében Vida Virgínia 12.c osztályos tanuló búcsúzott el:

“Tisztelt Igazgató Atya, Tisztelt Igazgatóhelyettes asszonyok,  Kedves Tanáraink, Drága Szüleink és Kedves Végzős Társaim!

Ezen az estén, amikor a szalagtűzés egyszerre jelképezi a lezárást és egy új kezdetet, itt állunk együtt, kissé izgulva, kissé meghatottan, de mindannyian ugyanazzal a gondolattal: hosszú út vezetett idáig. Egy olyan út, amelynek minden lépését kísérték tanáraink türelmes szavai, barátaink és családunk támogatása, és sokszor olyan pillanatok, amelyekre talán akkor nem is figyeltünk fel, de ma már tudjuk: formáltak minket.

Szeretnék először is köszönetet mondani azoknak, akiknek ma a legtöbbet köszönhetjük: tanárainknak.

Önöknek, akik minden nap azért jöttek be az iskolába, hogy bennünk ne csak a tudást, hanem az emberséget is építsék. Akik meghallgattak, amikor kellett, és elég erősnek láttak minket akkor is, amikor mi magunk nem voltunk azok. Akik nemcsak tanítottak, hanem velünk együtt nevettek, bátorítottak, és gyakran észrevétlenül mutattak példát arról, milyen az, amikor valaki hivatásként szereti a munkáját.

Voltak tanáraink, akik lelkesedésükkel adtak lendületet, mások a tanácsaikkal, figyelmükkel és támogatásukkal segítettek át minket a mindennapokon. Volt fegyelem és alaposság, de mindig ott volt mögötte az a törődés, amely miatt éreztük: fontosak vagyunk.

És közben annyi minden történt, amit akkor talán természetesnek vettünk. Voltak órák, amelyek nem álltak meg a tanterem falain belül. Közös programok, színházlátogatások, beszélgetések az iskola falain kívül is,  alkalmak, ahol a tanulás mellett kikapcsolódhattunk együtt.

Engedjék meg, hogy egy személyes gondolatot is megosszak.

Bár egy hívő, katolikus családból származom, sokáig ez inkább csak egy címke volt, mintsem megélt valóság. Tudtam, hova tartozom, de nem tudtam, hogyan tartozzam igazán.

És azt hiszem, ezt a hiányt pótolta ez az iskola. Nem erőltetéssel, nem külsőségekkel, hanem azzal a csendes példával, ami a mindennapokból sugárzott: hogy a hit nem kötelező, hanem lehetőség; nem elvárás, hanem út; nem szabályok gyűjteménye, hanem valami, ami erőt ad, és amihez odatalálhat az ember, ha nyitva hagyja a szívét.

Köszönjük továbbá szüleinknek, családtagjainknak, hogy végigkísértek ezen az úton, néha talán jobban izgulva, mint mi magunk. Köszönjük a türelmet, a támogatást, a beszélgetéseket, amelyekből erőt merítettünk, és azokat a csendes pillanatokat is, amikor elég volt egy otthoni ölelés ahhoz, hogy újra tudjuk folytatni.

És végül: köszönöm nektek, kedves végzős társaim.

A közös reggeleket, amikor félálomban vártuk a csengőt. A nagy nevetéseket,  a  néha túlságosan is értelmetlen vitákat,  programokat, a szalagavatós és táncpróbákat, amikor nevetve,  küzdve, de mindig együtt gyakoroltunk, hogy ez a nap tökéletes legyen. A sok közös élményt, amelyek közelebb hoztak minket egymáshoz, és amelyekből az emlékek majd évek múlva is mosolyt csalnak az arcunkra.

Most, hogy a szalag a mellkasunkra kerül, mindez egyetlen mozdulattal válik emlékké. Viszont az emlékekből lesznek azok a történetek, amelyeket évek múlva is büszkén mesélünk majd: “Igen, én ott jártam iskolába. Igen, ott nőttem fel. Igen, ott tanultam meg olyan dolgokat, amiket semmi más nem adhatott volna meg.

„A jövő azoké, akik hisznek álmaik szépségében.” Köszönöm, hogy meghallgattak!”

A beszédek után a Gergely és Ignác atyák által megáldott szalagokat az osztályfőnökök tűzték fel diákjainknak, majd a diákok előbb szüleikkel és egymással táncoltak keringőt. A szalagavató első fele itt véget ér – kis szünet után a program második fele mindig könnyedebb, mint az első. Végzős osztályaink készülnek osztályvideóval, táncokkal, majd a végén kézzelfogható személyes ajándékokkal egyesével köszönik meg osztályfőnökeik gondoskodását és szeretetét.

A program végén pedig szinte már hagyományosan, Ákos: Ilyenek voltunk c. zeneszámát énekli minden végzős, osztályfőnökeikkel együtt.

A képekből is sugárzik az a felszabadultság, öröm és meghatottság, amely ilyenkor diákjaink szívében ott van – köszönjük a pillanatok megörökítését Benkő Péternek a luxfoto-tól!

A teljes képgaléria ide kattintva tekinthető meg.