Tizenkettedik évfolyamon hagyomány, hogy diákjaink Farkas Attila tanár úr vezetésével ellátogatnak Auschwitzba. Az utazás minden esetben hozzánk tesz valamit. Vannak azonban olyan utazások, amik alapjaiban változtatják meg a világhoz való viszonyunkat. Az „Auschwitz-élmény” ilyen.
Theodor Adorno, a neves német filozófus a történelem nullpontjaként említi. És valóban, a koncentrációs táborok mementói annak, hogy az ember elért a bestialitásnak egy olyan szintjére, amit már civilizációs szabályrendszereink között nem tudunk megérteni. Egy tizennyolcéves diáknak ismernie kell a történelem ezen foltjait. Nem lehet megérteni azt, hogy kik vagyunk, ha nem húzzuk magunkat közel a múlthoz. Mikor ott álltam az ismert „Arbeit macht frei” felirat előtt, tudtam, hogy nemcsak egy mondattal nézünk szembe, nemcsak a történelemkönyvek fotója színesedik ki. Kőkemény lelkiismereti munkát kell elvégezni. Milyen ellentmondásos dolog volt szikrázó napsütésben besétálni egy olyan helyre, ahonnan legtöbben nem jöttek ki. Milyen ellentmondásos dolog, hogy a krematóriumot zöldellő fák övezik. Milyen ellentmondásos dolog, hogy csicseregnek a madarak ott, ahol történetek némultak el örökre. A természet túlnövi a tragédiákat, ezzel nekünk, embereknek van dolgunk. Egy csoport diákkal álltam egy képekkel teli szobában. Már túljöttünk a cipő- és szemüveghalmokon, túl a felkúpolt hajcsomókon, a protéziseken és imasálakon. Végignéztük, hogy fosztanak meg valakit a személyiségétől, hogyan választják el a családjától, barátaitól, hogyan hántják le rétegeiben a vallását, a kulturális indexeit, hogy borotválják csupaszra a testét. Marad a szám és a tekintet. A diákok nem fordították el a fejüket, nem rohantak végig a „múzeumon”, nem álltak félre érdektelenül. Benne voltak, átérzték. Ott álltunk együtt az arcképcsarnokban, tanárok, postások, autószerelők, mérnökök, zenészek, orvosok és diákok ránk szegeződő tekintete között, és ugyanazt gondoltuk: én is lehetnék. Ólmos súlya volt a levegőnek, kockacsend – mondaná Pilinszky. A krematórium nyitott kemenceajtója mögött, végtelen sötétség. Levegőgyász. Emlékeztet arra a jóvátehetetlen alászállásra, amit az ember elkövetni képes.
Az ilyen mély megélések után, szükség van valamiféle feloldásra. Illatokat, ízeket kell érezni, színeket látni. Keresni kell valamit, aminek értéke, értelme van. Krakkó óvárosának vibráló hangulata pont az az életigenlés, amire a fiataloknak szüksége volt ezután a nagyon meghatározó esemény után. Felfedezni, megismerni ezt a történelmileg oly rétegzett várost mindenki számára felszabadító élmény volt. A posztócsarnok csúcsíves oromzata alatt, a lengyel identitást meghatározó termékek között bóklászni, megérinteni a Zsigmond-torony harangját, besurrani a Jagelló Egyetem udvarára és meghallgatni az órajátékot, tejkaramellát enni, összemosolyogni az utcán emberekkel, leülni Mickiewicz lábához, várni, hogy a vár alatti sárkányszobor torkából előtörjön a láng, fejet hajtani a királyi kriptákban eltemetett méltóságok előtt, mind-mind gyönyörű darabkái voltak annak a közös élménynek, ahogy magunkévá tettük a várost.
Három napot töltöttünk Lengyelországban, és minden nap másik arcát mutatta. Kezdtük a mélyben és eljutottunk a fizikai értelemben vett magasig, Zakopane síparadicsomáig. A hegyvidék mintha nem ismerné a Julianus-naptárt. Forraltbor-illat, karácsonyi fények, fellógatott meleg szőrmék között utaztunk fel a kilátópontra. Eltávolodva a talajtól a Gubałówka siklóvasútján egy a waweli kriptában olvasott sor visszhangzott bennem: „A testek nyugosznak, a lelkek virrasztanak.” Egy biztos, ezután az utazás után az Auschwitzban virrasztó lelkek tekintete morális kérdőjelként áll gondolataink, szavaink, érzéseink és döntéseink előtt.
Horváth-Pintér Viktória, szaktanár
A teljes képgaléria ide kattintva tekinthető meg.
