A ballagási ünnepség minden iskola számára ikonikus esemény: sokat elmond arról, kik is vagyunk valójában. Gimnáziumunkban a két szó, amely talán leírja minden ballagásunk hangulatát, az az emelkedettség és közvetlenség.

Május 1-én reggel a feldíszített iskolában a 12. évfolyamnak utoljára reggel fél 9-kor csengettek be, ekkortól járták végig a virágokban gazdag osztálytermeket, búcsút véve lassan már csak egykori diáktársaiktól. Minden végzős megkapta a ballagók tarisznyáját: benne egy jelképes pogácsával, egy szentképpel egy 5 forintos pénzérmével. Az idén egy új hagyomány is elkezdődött iskolánkban: mielőtt elhagyták volna az iskolát, a bejáratnál minden osztály választhatott egy csempét, ahová belevésték végzésük évét, osztályuk betűjelét, és egy rövid idézetet - útravalót a jövő premontrei diákjainak. Mielőtt utoljára kiléptek volna az iskola kapuján, ezeket a csempéket leplezték le ünnepélyesen, amelyek megvalósításában segítségükre volt Dancs Jeanette tanárnő. Végül minden osztály utoljára a kápolnában kapott egy áldást attól az atyától, aki az elmúlt években hittanra tanított őket.

A székesegyházi szentmisére vonulás előtt a végzős diákok minden évben megkoszorúzzák iskolánk hősi halott diákjainak emlékművét, így indulnak énekelve a Sarlósboldogasszony Székesegyházba. A Széchenyi és Szily János utcákon végigvonulva érkezett meg a menet a templomba, ahol a 158 végzős diák az oltárhoz egészen közel, a stallumokban foglalt helyet a szentmisén. A szentmise főcelebránsa, Márton apát úr távollétében helyettese, Tamás perjel atya volt. A szentmise prédikációját az igazgató, Bertalan atya mondta:

Krisztusban kedves testvérek, kedves ballagó diákok!

Talán ti is ismeritek a viccet, amikor a beteg bemegy az orvoshoz, és kiderül, hogy gyors lefolyású betegsége van. Megkérdezi:

Doktor Úr, mennyi van még hátra?

Doktor válasza: 10.

Beteg visszakérdez: De tíz micsoda: 10 év, 10 hónap, 10 nap?

Doktor válasza: 9-8-7…

Kedves mindannyian!

A visszaszámlálás már nektek is elindult, nektek is a végéhez közeledik. Mondhatnám, hogy 3-2-2-1-0 - de ezek nem a visszaszámlálás számai lennének, hanem ha magamból indulok ki, akkor az, hogy hány éven keresztül tanítottalak benneteket - amiről így visszatekintve is azt mondhatom, hogy nagy ajándéka volt a Jóistennek.

Mégis úgy gondolom, hogy nem lenne helyes, ha most kezdenénk el visszaszámlálni, mert mi most nem rátok számolunk, mint a boxban egy kiütés után, mikor azt várják, hogy az illető felkeljen a földről egy nagy ütés vagy sokk után. Hála Istennek, itt nincs sem visszaszámolás, sem rátokszámolás. Hiszen a mai nap üzenete nem elsősorban az, hogy valaminek mindjárt vége, vagy már vége is. Még csak nem is az, hogy valami új kezdődik el az életedben. Úgy hiszem, a mai nap lényege az, hogy hálát adjunk, az Istenhez forduljunk: hálát adjunk az itt töltött 4-5 évért, de ugyanakkor kérjük az Isten segítségét rátok, hogy az úton, amelyen elindultatok, sose felejtsétek el, hogy nem jártok egyedül. Útközben vagytok.

Hallottuk az előbb az evangéliumban, Jézussal kapcsolatban ezt a két dolgot emelik ki az emberek: micsoda bölcsesség lakik benne; és hogy vannak, akik közel állnak hozzá: szülei, unokatestvérei. Elég jó útravaló ez, a mai napra, azt gondolom. Azt kívánom, itt mindenkinek, főleg a javító tanároknak, hogy amikor majd javítják az érettségi dolgozataidat, úgy sóhajtsanak fel örömükben, hogy micsoda bölcsesség lakik benne! Nektek pedig, kedves érettségire készülő, ballagó diákjaink, azt, hogy soha ne felejtsd azt el, hogy az Isten mindig ott áll melletted, és a Jóisten minket: tanáraidat, lelkiatyáidat, családtagjaidat, szeretteidet  küldött, hogy elkísérjünk az úton, bárhol is jársz az életben.

A nem olyan rég elhunyt Nádasdy Ádám egyik Istent megszólító verse talált rám az elmúlt időszakban, ezt szeretném útravalóul még a tarisznyátokba tenni: A kíséreted nagyon kell szavamhoz. / Szemem téged keres, ha elkalandoz; / a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet. Adjon nektek az Isten továbbra is, vállatokra szárnyakat, kezetekbe, fejetekbe, szívetekbe pedig kegyelmet. Ámen.

A szentmise valóban mindannyiunk közös ünnepe volt, a székesegyházban nem maradt ülőhely, még az állóhelyeket is bőven megtöltötték ballagó diákjaink családtagjai. Szép volt azt látni, hogy végzős diákjaink nagy számban elvégezték a ballagás előtti napokban szentgyónásukat, és szentáldozáshoz is járultak a szentmisében.

A ballagási szentmise záróáldása után folytatódott a ballagási ünnepség. Az ünnepet Kerecsényi Gábor 11.A osztályos tanuló, a Diákönkormányzat elnöke konferálta fel. Először Bokor Zalán 11.A osztályos tanuló búcsúzott el a végzősöktől, a 11. évfolyam nevében:

Kedves Igazgató Úr, Kedves Szerzetes Testvérek, Tanáraink, Szülők és Kedves Ballagó Diákok! 

Ma együtt állunk itt veletek, ambivalens érzésekkel, hogy lezárjunk egy fejezetet, és figyeljük, ahogy megtesztek egy nagy lépést az ismeretlen felé. Amikor először léptetek be az iskola kapuján, valószínűleg mindenki fejében más volt a kihívás: az első napon az, hogy bejárjátok a végtelen folyosókat és ne vesszetek el; az utolsó évben pedig már az, hogy a legjobb ülőhelyekről nézzetek el a kisebbek feje felett a szentmiséken a Székesegyházban — ezt mi mindig is irigyeltük tőletek. Ez a kiváltság csak a végzősöknek járt. Furcsa arra gondolni,  hogy az idei Te Deumon a sorok között már szinte felnőttek fognak ülni, remélhetőleg érett gondolatokkal és tervekkel a fejükben.

Öt végzős osztály áll itt ma, az élet  kisszínpadán — öt külön történet, öt dinamikusan fejlődő, változó közösség, négy/öt évnyi líra, dráma, nyomokban romantika. Sikeresen elértétek a ballagásnak nevezett mérföldkövet, ami már önmagában is érdem, de sok ilyen vár meg rátok.  Az, hogy milyen különleges  helyre jártatok, bevésődik akkor is, ha ez most még nem tudatos bennetek.  Hiszen voltatok együtt hajnali miséken és reggeliken az adventi készülődés idején, amikor a világ még álmos volt, csak a gyertya és a forró tea ébresztett titeket. Jártatok ti is zarándoklaton Mariazellben és Türjén, lábnyomokat hagytatok a Rám-szakadékban, ahogy minden premontreis diák, részt vehettetek külföldi kirándulásokon ahol tágult a látókör és gyűltek a szép emlékek. Ültetek nem keveset színházi bársonyszékeken, velünk együtt hallgattatok keresztény rappereket, és közben megtanultátok, hogy a hitnek is vannak mai ritmusai, amire rezonálhatunk.

Talán a legmeghatározóbbak mégis a hétköznapok szereplői voltak: a tanáraitok, akik minden tantárgyból megadták nektek a tudás darabkáit, a szerzetesek, akik a hittant tanították, de nemcsak hittankönyvből. Elérhetővé, megérthetővé, megélhetővé tették, ami nem az. Köszönjük nekik, hogy nem csupán hitet adtak, hanem jelenlétet is.

Emlékezhettek az elegáns diákbálokra, ahol a dresszkód olyan szigorú volt, mintha a ruha maga is vizsgázott volna. Mosolyogva emlékeztek majd vissza  a vérremenő év végi sportversenyekre, a Mikuláskupákra, ahol az évfolyamok közti küzdelem nem ismert döntetlent és bocsánatot. És persze ott a listán a Csornai apátság, a lelkinapok mélysége-magassága, a sok apró, véletlennek tűnő találkozás és esemény — ezek alakították azt a közösséget, amelyben felnőttetek. Minden osztály életében voltak és vannak vicces, kevésbé publikus, de bizonyosan tanulságos történetek, hétköznapi próbálkozások, amikor a szabályok és a kreativitás közti egyensúlyt próbáltátok megtalálni. Ahogy mondani szokták: ami e falak között történik, az itt is marad! 😉

Nagy köszönet illeti a szülőket, akik gyakran több szerepben is mellettetek álltak: motivátorok, taxisok, séfek, határidő-betartók, szorongás-eloszlatók és büszkeség-táplálók.

Van valami különös abban, hogy vallásos iskolaként mégis világias normák szerint élünk: itt megtanulhatjuk, hogyan legyen hitünk és hogyan legyen életünk egyszerre — nem elszigetelten, hanem a világ közepén. Ezeket az értékeket kellene a hétköznapokban is tovább vinnünk. Legyen szó a legkisebb kedvességről, a már komolyabb felelősségvállalásról, vagy csak arról, hogy másokat is meghallgatunk, amikor szükségük van rá.

A jövő persze bizonytalan. Furcsa évtizedek állnak előttünk, minden képlékeny és rohamosan változik, a jövőkutatók a modernkori Verne Gyulák, szinte bármit álmodhatnak, minden lehetséges lesz. Lesznek nehéz döntések, elrontott első lépések, váratlan akadályok, ismeretlen változók. De ha valamit megtanultatok itt, az az, hogy nem kell egyedül küzdeni. A család mellett egy osztály, egy iskola, egy közösség formált bennetek — és ezt az erős alapot magatokkal vihetitek bárhová. Szerintem nagyon fontos, hogy maradjatok kíváncsiak! Szeressétek a tudást, és ne féljetek a kihívásoktól, merjetek nagyot álmodni! Legyetek bátrak!

Megpróbáltatások ide vagy oda, egy dolgot mégis bizton tudok állítani, mindegyikőtök megfogja találni a helyét a világban, társadalmunkban, és nem csak megtalálni, alkotni, építeni, fejleszteni is ti fogjátok azt. Sok sikert kívánok ehhez.

Zárásként legyen velünk egy egyszerű, de erős gondolat: „Ti vagytok a világ világossága.” Ne féljetek hát fényt gyújtani! Kívánom, hogy mindannyian találjátok meg a saját utatok, és maradjatok jó emberek, jó magyar emberek!

Jó utat mindenkinek!

Ezt követően Kalmár Barnabás 11.A osztályos tanuló szavalta el Szabó T. Anna Útravaló c. versét. A vers után a végzősök nevében Simon Zsófia Lili 12.A osztályos tanuló köszönt el az iskolától és diáktársaitól:

Tisztelt Igazgató úr, kedves premontrei atyák, kedves tanáraink, drága családjaink, vendégeink, diáktársaink!

Mindenekelőtt szeretnénk köszönetet mondani azért, hogy a ballagásunk napján velünk ünnepelnek, ilyen meghitt és felemelő környezetben. Mikor kilencedikben átléptük az iskola küszöbét, egészen távolinak tűnt ez a pillanat és fel se tudtuk fogni igazán, hogy milyen hamar véget érnek a gimnáziumi éveink. Most itt vagyunk a ballagásunk napján és kíváncsian, izgatottan, kissé félve várjuk mit hoz ezután a nap után az élet.

Igaz, hogy hamarosan az életünknek egy szakasza lezárul és már nem a jól megszokott közegben fogjuk tölteni mindennapjainkat, de úgy gondolom, hogy megkaptuk azt a szükséges alapot mind a szüleinktől, mind a tanárainktól ahhoz, hogy felelősségteljesen kezdhessük el a felnőtté válásunk első fejezetét. Az itt töltött évek alatt megtanultunk kitartani, együttműködni, hibázni és újrakezdeni. Megtanultuk, hogy a céljainkhoz vezető út nem mindig egyenes, de minden lépés formál minket. Ezek az élmények, ezek az apró és nagy pillanatok tesznek bennünket azzá, akik ma vagyunk. Ez a nap arról szól, hogy visszatekintünk a mögöttünk álló évekre, az élményekre és hogy milyen hálásak lehetünk azért, hogy mindezt lehetőségünk volt átélni, közösen. Hiszen csak akkor tudjuk igazán értékelni a pillanatokat, mikor már emlékként élnek tovább bennünk. 

A tanáraink, osztályfőnökeink munkája, odaadása és embersége nagy szerepet játszik abban, hogy most itt állhatunk elballagott diákokként. Hálásak vagyunk azért, hogy a tudásukat átadták számunkra és mindezek mellett a nagybetűs életre is tanítottak minket. Bármilyen problémánk is akadt akár a tanulásban akár az életben, hozzájuk bármikor fordulhattunk és segítettek tovább lendülni azokon. Mai napon őket is ünnepeljük, hiszen az érettségihez vezető utunk mögött bátorító szavaik, illetve törődésük áll, mely elengedhetetlen volt a jövőnk tervezéséhez.

Szeretnénk köszönetet mondani nektek, kedves szüleink. Hálával tartozunk nektek, hiszen ti vagytok azok a személyek az életünkben akik az első lépéseinktől kezdve végig mellettünk álltatok: támogatásotok, kitartásotok és feltétlen szeretetetek motivál minket nap, mint nap. Köszönjük, hogy mindig elhangzott egy megnyugtató szó, volt egy szeretetteljes ölelés és akár csak a puszta jelenlétetekkel megadtátok azt a biztonságot, amely szükséges volt lelki békénkhez. Az idő múlásával sok minden megváltozott körülöttünk, és mi magunk is formálódtunk, de egy dolog állandó maradt: a ti szeretetetek. Bár a jövőben közülünk többen más városban folytatják az útjukat, az otthon számunkra mindig ott lesz, ahol ti vagytok. Biztosak vagyunk benne, hogy minden, amit tőletek tanultunk, elkísér minket minden döntésünkben és minden új kezdetnél. Köszönjük a türelmet, a gondoskodást és azt, hogy akkor is hittetek bennünk, amikor mi magunk sem voltunk biztosak magunkban.

Ahogy rátok nézek diáktársaim, szürreális érzés szembesülni azzal, hogy egyik napról a másikra egymás szeme láttára váltunk fiatal felnőttekké. Kicsit szomorú belegondolni, hogy ezentúl már nem a mi nevetésünk tölti be a folyosókat, többé már nem mi leszünk a végzős évfolyam  és átadjuk helyünket egy következő generáció számára. De talán ez az igazán szép az egészben, hiszen annak ellenére, hogy fizikailag már nem leszünk jelen az iskola falai között, egy részünk mindig itt lesz. Tovább élünk tanáraink emlékeiben, egy-egy mosolyban, megszólalásban, apró gesztusban. Ott leszünk az egykori termünk csendjében, és talán egy pillanatra eszébe jutunk majd azoknak is, akik utánunk lépnek be oda. Mert valahol mindannyian nyomot hagyunk, valamint a Premontrei is az összes élménnyel, tanulsággal és emlékkel együtt a szívünkben marad. Őszintén fel sem tudjuk fogni, hogy mennyi mindent tanulhattunk egymástól és, hogy mennyire nagy hatással voltunk egymásra ez alatt a pár év alatt. Az együtt töltött idő alatt voltak pillanatok mikor nevettünk, volt amikor küzdöttünk de egy biztos, hogy ott voltunk egymás mellett. Büszke vagyok rátok, hogy egymást támogatva jutottunk el idáig és hogy egy ilyen összetartó közösséget tudtunk kialakítani itt, a Premontreiben.

Kívánom mindannyiunknak, hogy találjuk meg az életben azt, amit szeretünk és teljes odaadással tudunk csinálni, hiszen ezektől a dolgoktól leszünk igazán boldog és sikeres emberek. Legyünk elég bátrak ahhoz, hogy ne féljünk nagyot álmodni, hiszen Isten nem helyezne olyan álmot a szívünkbe, amelyet nem lennénk képesek valóra váltani.

Szintén a ballagókat képviselve, Pukánszki Nelli 12.A osztályos tanuló énekében gyönyörködhettek az ünneplők. Ezután került sor a Szent Norbert díj átadására, amelyet fenntartónk, a Csornai Premontrei Apátság adományoz egy olyan végzős diák számára, aki az iskolai élet több területén is aktív volt, és kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Mivel Márton apát úr nem tudott jelen lenni, üzenetét Tamás perjel atya tolmácsolta a díj átadása kapcsán:

Főtisztelendő Igazgató Atya! Főtisztelendő Atyák! Tisztelt Tanárok!

Kedves Ballagó Diákok! Tisztelt Ünneplő Közösség!

Elsősorban hozzátok szólok, kedves ballagó diákok, hiszen ez a mai nap számotokra a legemlékezetesebb és legmeghatározóbb.

Most, így az érettségi vizsgákat megelőzően mindannyian számos feszültséggel kell megküzdenetek. „Hogyan sikerül majd az érettségi? Mi lesz velem a jövőben, az úgynevezett nagybetűs életben? Hogyan fogok boldogulni? Kész vagyok én erre?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések, úgy gondolom, mindannyiótokban felmerültek. Természetes is ez, hiszen – bármennyire is nem annak tűnő, de – életetek egy biztonságos szakasza véget ér, és elkezdődik egy olyan, amelynek bizony már tétje van.

Kétségtelen, hogy meghatározó időszak volt ez. Minden örömével – az osztálykirándulásokkal, az itt kötött barátságokkal, a sikerélményekkel együtt. És minden bánatával és nehézségével is, amelyet egy-egy dolgozat, nemvárt felelet, konfliktus és súrlódás okozott. Mindezek, úgy gondolom, építették jellemeteket és tudásotokat is egyaránt. Most, amikor tele vagy – kedves ballagó – kérdésekkel, gondolj vissza ezekre. Meríts ezekből a tapasztalatokból, használd fel azokat, találj bennük megnyugvást!

És mi jön, ezután? Mi kell, ahhoz, hogy megálld helyedet a nagybetűs életben? Hogy sikeres legyél? A te erőfeszítéseden és kitartásodon túl, bizony kell az Isten segítő jobbja, kegyelme és áldása. Aki bizony, „feltárja előtted bőséges kincstárát, az eget, s a megfelelő időben esőt ad földednek, s úgy megáldja kezed minden munkáját”. Tehát szükség van az Úr barátságára, szeretetére. Viszont a szeretet nem egy egyoldalú történet. Nem úgy van, hogy én teszem a magam dolgát, Isten pedig ehhez asszisztál. Ahhoz, hogy Isten szeretetét megtapasztaljam, nekem is szeretnem kell őt. Ennek legjobb módját János apostol tárja elénk. "Ha valaki azt mondja: „Én szeretem Istent” és gyűlöli a felebarátját, hazug az. Aki tehát nem szereti a felebarátját, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát." Így társaink, környezetünk szeretete az, amellyel az Isten iránti szeretet kezdődik, és amelyben Isten iránti szeretetünk kiteljesedik!

Kedves Ballagó Diákok! Most arra bíztatlak benneteket, hogy szeressétek társaitokat, szeressétek környezeteteket, szeressétek hazátokat. Szeressétek alma matereteket, amelytől most búcsúztok, gondoljatok rá büszkén. Szeressétek azt a helyet, azt a közösséget, ahová majd a Jóisten küld benneteket. Álljatok így az előttetek álló kihívások elébe! Ha így vagytok jelen, biztosak lehettek benne, hogy az Isten majd „megáldja kezeteket minden munkáját”! Kívánom mindannyiótoknak Isten bőséges áldását életetekre! És premontreiként, Szent Ágoston atyánk regulájának bevezető sorait hadd hagyjam itt nektek emlékeztetőül: „Mindenekelőtt, szeretett testvéreim, Istent szeressétek, aztán a felebarátot, mert ezek a nekünk adott legfőbb parancsok.”

Éljetek így, Isten áldjon meg bőségesen benneteket!

Ezután került sor a Szent Norbert díj átadására, amelyet az idei tanévben Sabján Olivér 12.D osztályos végzős diákunk kapott - ezúton is gratulálunk neki sok szeretettel!

Az ünnepség zárásaként, szintén több évre visszanyúló hagyományként 6 végzős fiú szavalta el Mécs László premontrei költő “A királyfi három bánata” c. versét, Anyák napja alkalmából köszöntve az édesanyákat. A vers után egy gyöngyvirág-csokorral mindannyian odamentek édesanyjukhoz, és a többi diák nevében is felköszöntötték saját édesanyjukat.

A ballagók nevében ezután Plózer Hanna 12.C osztályos diákunk kötötte fel a búcsú szalagját az iskola zászlójára, jelképesen átadva az iskolazászlót a jövőre végzős 11. évfolyamnak. A Magyar Himnusz eléneklése után a ballagókat a 37. zsoltár szavaival bocsátották útjukra, majd a kivonuláskor minden diák egy szál fehér rózsát helyezett az oltárra.

Isten áldja ballagó diákjainkat!

A teljes képgaléria, több mint 500 képpel ide kattintva tekinthető meg.